Van-e sors, determináció? Van szabad akarat? A - nálam – már hónapok óta a top 5-ben szereplő témát most ismét elővettem, abból a célból, hogy megtaláljam a választ arra a kérdésre, melyszerint hétköznapi életünkre milyen hatással van az a tény, hogy tudjuk, létezik determináció, illetve szabad akarat.

Aki nem értené, annak elmondom, hogy arról lenne szó, mennyire fontos igazán az a tény, hogy gondolkodunk, mennyire befolyásolja életünk történéseit gondolkodásunk, illetve mennyire nem, mennyire alakítja a jellem az életünket, egyáltalán mit is jelent az, hogy „a jellem a sors”. Egymásnak ellentmondó tények bukkanhatnak fel azon kutató szelleműeknek, akik elhiszik, az élet irányítása a saját kezükben van. Azért hangsúlyoztam, hogy elhiszik, mert meggyőződni valamiről korántsem jelenti ugyanazt, mint elhinni. Annak ellenére, hogy évekkel ezelőtt találkoztam ezekkel a bölcsességekkel, a mai napig nem sikerült meggyőződnöm arról, hogy ezek a valódi valóság megtapasztalása után levont konzekvenciák (tanítások), vagy pedig csak önámító balgaságok, melyeket alternatív drogként használunk tudatunk kábítására.

Az egymásnak ellentmondó tények között első helyen szerepel a determináció és a szabad akarat létezésének ténye. Mert ha döntök (szabad akarat), jön a következmény (determináció), de úgy döntök, azelől ellépek (szabad akarat), így a következménytől mentes maradok. Aki úgy gondolja (szabad akarat), hogy a döntés következménye elől meglépni nem lehet, az máris eldöntötte jövőjét (determináció), és kénytelen vállalni a következményeket. Szabad akaratra determináltnak lenni nem egyenlő a szabadsággal. Ha így lenne, mindenki a boldogságtól röpködve olyan örömteli módon irányítaná az életét, hogy önmagának és másoknak is adjon belőle, és az élet minden pillanata a Teremtő Bőség megnyilvánulása lenne, senkiben fel sem merülne, hogy boldogtalan legyen, hiszen marhaság még a gondolata is.

Hogy ez a valóságban nem így történik, az amiatt van, mert egy olyan létezésbe vagyunk determinálva, amelyben egyetlen választási lehetőség van: a boldogság. Akinek ez nem tetszik, az boldogtalanságra van ítélve. (Vagyis: nincs más, ettől kell boldognak lenned. Ha nem tetszik, hát nem tetszik, de helyette nincs semmi.) Szabad akarat csak a „miként”-re vonatkozik, az, hogy az ember miként találja meg a boldogságát, de arra, hogy a boldogságot keresi-e, arra nem. Az már determinált. Eleve elrendelés, azaz dönthetsz ugyan, hogy celládban balról jobbra, vagy jobbról balra sétálgatsz, táncolsz, énekelsz, tornázol, ezekről mind dönthetsz, de az, hogy börtönben vagy, az biztos.

A börtöncellából nem lehet kimenni. Elsősorban azért, mert ez legalább cselekvésre késztet (így van kitalálva), másodsorban pedig azért, mert – állítólag – a cellában megvan minden, ami a feladat teljesítéséhez kell. Azért írom, hogy „állítólag”, mert minden sikeres  „cellatárs”, bölcs ember, tanító azt állítja, hogy abban a kis celládban elég tér van, és benned pedig minden képesség megvan ahhoz, hogy ezt a feladatot maradéktalanul elvégezd. Állítólag még akkor is megvan, ha néha bejön a börtönőr, és kipucoltatja veled a celládat, mondjuk a napod 1/3-a erre megy el. Sőt, tulajdonképpen azt állítják, hogy a börtönőr azért jön be, hogy te motiválva legyél arra, hogy megtaláld a megoldást a feladatodra, amit nem te választottál. A nem te általad választott feladat megoldásának sikere tehát azon múlik, hogy a napod fennmaradó 1/3-ad részét milyen kreatívan használod fel. De mivel a munkával töltött 1/3 idő pocsék és elviselhetetlen, a másik 1/3 idő alvással telik, így a fennmaradó 1/3 részt nem azzal fogod tölteni, hogy elviselhetővé tedd, hanem azzal, hogy terveket szőj, hogyan lehet a cellából kiszökni. Pedig jól tudod, hogy a cellából kimenni nem lehet, de nem azért, mert talán a Legfelső Hatalmak ezt nem engedik, hanem azért, mert nincs hova. Hiába tudod, hogy minden szökési kísérleted célja a saját reménykedő hited sejtelme a szabadságról, ami nem létezik, illetve nem úgy létezik, te ezt az időt mégis erre fordítod. A hit az, ami mozgat, nem pedig a feladat sikerének lehetősége, a hit az, ami láttatja veled a cellán kívűli szabadságot.

Popper Péter azt mondja, az élethelyzeteim adottak, ebben determinált vagyok. Rajtam múlik, hogy miként viselkedem ezekben a helyzetekben, ebben áll a szabadságom.

Ha élethelyzeteim adottak, akkor felesleges kapálóznom, hiszen a körülményeim meghatároznak engem. Ebben a helyzetben tökéletesen mindegy, mit csinálok – hiszen, boldog lenni nem tudok, mert eleve nem az én elképzeléseim szerint zajlanak a dolgok (máshol vagyok, mint ahol lenni akarok), emellé viszont boldogtalan leszek, pont amiatt, hogy nem én döntök az élethelyzet felől, így a saját kedvemről pedig végképp nem dönthetek anélkül, hogy ne hazudnék magamnak.

Mivel eleve ide vagyok rendelve, és bele vagyok téve egy feltételek között létező életformába, bizonyos dolgoknak meg kell felelnem a létezésem érdekében – saját létezésemért fizetek az álmommal, hogy az lehessek, aki akarok lenni. Amit az álom megvalósítására fordíthatnék, a túlélésre kell költenem.

Feldmár András azt mondta egy interjújában, hogy sok boldogtalan emberrel beszélt, és rájött, hogy a legtöbbjüknek csak pénzre lenne szüksége. Nem azért, mert egy panellakásban nem érzik jól magukat, és egy hajón szeretnének koktélt szopogatni, hanem azért, mert olyan volumenű álmai vannak, amelyek megvalósításához, beindításához szükség lenne olyan mennyiségű pénzre, amelyet nem tudnak megszerezni, főleg, hogy állandóan a napi betevőért dolgoznak, és így idejük sem marad. Mulatságos azt látni, hogy a pénz nem boldogít, de végül mégis, mert tudom, hogy csodálatos verseket írhatnék a  napfelkeltéről (és írnék is), amelyet a buszvégállomás utáni járdán megállva nézek végig, ha utána nem kéne bemennem dolgozni, csak beülni mondjuk egy kávéházba, aztán meg mondjuk hazafelé jövet fényképeket készíteni a városról.

Úgy könnyű lenne boldognak lenni.

A boldogság egyik előfeltétele, hogy az ember ne aggódjon a jövője felől. A jövőn való aggódás viszont leginkább azért van, mert az ember nem érzi magát anyagilag biztonságban. Nem vigasztal senkit a tény, hogy „boldogok a lelki szegények”, mikor azon kell aggódnia, hogy honnan szerez pénzt a családjának. Ezért van az, hogy az emberek többsége nem „önmegvalósításon” és „vágyakon” gondolkodik, mert a napi betevőt hajkurássza. Attól pedig forrongó lila agyvértolulást kapok, ha valaki azt mondja, hogyha az ember „megvalósítja önmagát”, akkor mindent megkap az élettől, köztük az anyagi feltételeket is. Bizonyíték erre az is, hogy sok embernek sikerült. Csak közben egyszer (kétszer) tönkrementek, megvolt a tapasztalatuk arról, hogy milyen úgy játszani, ha az embernek nincs vesztenivalója - mert anélkül nem igazán lehet mindent egy lapra feltéve önmegvalósításosozni.

Arra a kérdésre tehát, hogy létezik-e sors, illetve szabad akarat, a válasz az, hogy teljesen mindegy. Pénz kell, és akkor felőlem létezhet, nehéz is, leszek szociális munkás, kisegítő könyvtáros, tanársegéd, köztisztasági alkalmazott, bármi, mosolygok és boldogan buszozok be a szeméttelepre, ahol szétválogatom a hulladékot, utána pedig emberekkel beszélgetek a világ dolgairól, költészetről, majd meghívom őket egy pizzára, sörre, sütire, lefilmezném őket, hogy milyen szép ez az élet, és az emberek, akik benne vannak, este pedig boldogan táncolnék a tűz körül a kertemben a családommal és barátaimmal. (folyt. köv.)

Kern András klasszikus rádiókabaréjában, a „Buvati” vállalat évvégi buliján hangzik el a mondat egy melós szájából, miután a cég vezetői, elnökei felszólaltak, és elmondták a szokásos évvégi sablonszövegüket, halandzsájukat. Azért jutott eszembe, mert ez a kabaréjelenet kifejezi a lényegét annak, hogy amit mondunk, vagy amit eltervezünk, amiben hiszünk, azt végre tudjuk-e hajtani, illetve megvalósul-e. Hiába a sok dumálás, ígéret a főnökök részéről, a melós csak ezt a kérdést kiabálja: „Hol a lóvé?!”.

A „Titok” című filmmel körülbelül egy fél évvel ezelőtt ismerkedtem meg, azóta többször is láttam. A mondanivalója nem ért váratlanul, előtte is sok ilyennel találkoztam, olvastam ilyesféle könyveket, a téma már jó ideje foglalkoztat: mennyire irányítjuk a sorsunkat, illetve mennyire nem. (A blog állandó olvasói tudják, hogy nálam szinte már csak ez az egy téma van.)

Nem is annyira a film maga, hanem az a tény késztetett ismét gondolkodásra, hogy mennyi ilyennel találkoztam már, mindegyik a maga módján akarta elmagyarázni a sors irányításának alapszabályait, és hogy rám mennyire csekély hatással voltak ezek. Azért írom, hogy csekély, mert azért mindegyikből sikerült valamelyest tanulni, nem mondott ellent egyik sem az én gondolkodásmódomnak (amely az utóbbi években jóval nyitottabbá vált), mégis, egyik mellett sem köteleztem el magam, ezért maradéktalanul egyik sem valósult meg az életemben.

Teljesen biztos persze ebben sem vagyok. Mert az is tény, hogy amikor az ember úgy dönt, hogy nem dönt, akkor helyette fog dönteni valami, vagy valaki, amit nevezhetünk akár sorsnak. Így az, hogy „nem valósult meg” , nem teljesen igaz, ugyanis egy félig összetákolt, félig reménykedő magán-vallás is megvalósul a maga szintjén, függetlenül attól, hogy mennyire mély, illetve milyen távlatokat lát maga előtt.

Ha valaki valóban kereszténynek vallja magát, akkor alapvetően az erkölcs és a szeretet értékeit tartja a legfontosabbnak, tegyük fel, hogy megpróbál ezek szerint élni – ha ez sikerül, akkor örülhet neki, és nyilván a „Mennyország a Földön van” lesz az alapelve, amelyet megvalósítani igyekszik. Minden esetben a bizonyíték az élet, amilyent él. Ha nem valósul meg a „Mennyország a Földön van”, akkor nem keresztény. Ez ilyen egyszerű. Mi történik, ha az ember rájön, hogy mégsem működik így? Még mindig hisz benne, de a dolog továbbra sem működik. Ilyenkor két dolgot tehet: megváltoztatja gondolkodásmódját, vagy pedig elkezd magának hazudni, hogy ő jól csinálja, azazhogy a mennyország itt van a földön, és innentől az önigazolás lesz az, amibe az energiáit beleöli, be akarja bizonyítani, hogy amiben hisz, az igaz. (Hányan csinálják ezt?) Az elsővel, a gondolkodásmód megváltoztatásával az a baj, hogy akinek van fogalma róla, hogyan kell csinálni, az majdnem biztos, hogy becsapta önmagát, mert az ember önáltatási szisztéma-raktára szinte kifogyhatatlan. Azért írom, hogy „szinte”, mert azért egy idő után sablonszerűen ismétlődnek ezek, és ezzel le is buktatja önmagát, tehát van remény.

Egy olyan esetben, ahol a választott vallás, vagy a magáncélból készített maszek vallás legfőbb célja egy megfoghatatlan, mindenki számára mást jelentő fogalom, például a szeretet, boldogság, öröm, ott a valódi, megvalósult eredményt ellenőrizni egy kívülálló számára teljességgel lehetetlen, a „belülálló” számára pedig még csak önellenőrzési késztetést sem vet fel. Persze lehet valakin látni, hogy boldog, vagy örül, szeretetben él, és mint ahogy a Mintanő fel is vetette nekem: ez nem verseny, az ílymódon megélt belső élményeket nem lehet és nem is kell összehasonlítani máséval – ez érthető, hiszen kit érdekel, hogy valaki eljutott a nirvanába, mikor nekem nagyon rossz kedvem van. A baj ott van, mikor azt vallom, hogy a boldogság a legfontosabb, és másnap mégis úgy ébredek, hogy utálom a munkahelyemet, és a jézusi parancsot, melyszerint „Aki fél, nem lett tökéletes a szeretetben”-t követve mégis összeszorul a gyomrom az idegméregtől, ha meglátom a főnökömet, aztán még éjjel is forgolódok az ágyban.

Ilyenkor, ha önvizsgálatot tartok, rájövök, hogy nem sikerült megvalósítanom azt, amit elterveztem, nem vagyok maradéktalanul boldog, nem élek harmóniában, nem tudom leszarni a külvilágból felém jövő dolgokat, vagy éppenséggel nem tudom elfogadni a sorsomat. Ettől függetlenül persze másnak azt mondom, hogy ez most egy nehéz helyzet, „sors”, amin ha túlleszek, minden másképp lesz. (Valójában nem így gondolom, hanem tudom, hogy nem sikerült megvalósítanom, amiben hiszek.)

Egy ember gondolkodását nehéz megváltoztatni, ez egy külön cikksorozatot is megérne, például megírnám, hogy hogyan próbálkozom már évek óta a sajátommal, és hogyan jövök rá arra, hogy valójában csekély módon sikerült megváltoztatni, és hogy még mindig fényévekre vagyok attól, amit elképzeltem. Egy valamire azonban rájöttem, ami nem elhanyagolható segítség, ez mégpedig az „ellenőrzés”. Megnézni az életet, amit élek. Most együtt élek valakivel, akit nagyon szeretek, és ez nem volt annakelőtte, tehát sikerült megváltoztatni a régi gondolkodásmódomban azt a részt, hogy „nem kell a szerelem”. Itt tehát bizonyíthatóan (mások és önmagam előtt is) látható eredménye van a gondolkodás megváltoztatásának.

Ezeket csak azért mondtam el, mert a Titok című film, a benne található bölcsességek, útmutatók is lényegében egy saját vallássá állnak össze, amit az ember felvehet, és törekedhet a megvalósítására. Egyetlen dologban tér csak el a többi vallástól, bölcseleti rendszertől: az egyik legfőbb céljának tekinti az anyagi jólétet. Ez mind egészségbeli, pénzbeli jólétre vonatkozik, és persze nagy szerepet kap a boldogság is, mint létünk alapállapota. Ha valaki (klasszikus (önámító)) keresztény, esetleg hihet a halál utáni mennyországban, de a Titok azt hirdeti, hogy ilyen nincs, mert az itt van a Földön, ebben az életben el tudod érni mindazt, amire vágysz.

Müller Péter (sokadszor) azt mondja, hogy ezek az életmódkönyvek azért fogynak ilyen jól, mert kihagyják belőlük azt a rész, hogy „várni a megvalósulásra”, illetve egy kicsit átfogalmazzák, de semmiképpen sem tárgyalják ki azt a metafizikai tényt, hogy a gondolat-embriónak van egy kifejlődési, kihordási ideje, ami türelmet igényel és egy megszületési ideje is, ami pedig nem fájdalommentes. Mert akkor nem lehetne eladni. Ennyi erőből erről szól a Biblia is, Jézus szavai is, hogy „kérjetek és megadatik”, meg hogy „ha akkora hitetek lenne, mint egy mustármag, akkor hegyeket tudnátok mozgatni”, az mondjuk már más kérdés, hogy mikor, mert ugye arra is van formula: „ideje van az aratásnak”.

Ezek az életmódkönyvek tehát eladhatatlanok, hogyha nincs meg bennük az a reménykeltő érzés, hogy igen, ettől most tényleg, ez az, eljött, itt van. Egy probléma azonban mégiscsak felmerül az összehasonlítgatások során: míg Jézus Krisztus a kereszten halt meg, és ha egyáltalán élt, akkor mára legendás és láthatatlan múltbéli ködbe vész az alakja, addig a Titok című dokumentumfilmben szereplő emberek jómódban és boldogságban élnek, és kézzelfogható bizonyítékkal rendelkeznek, mégpedig a pénzzel.

Az élet-valóság átformálásának képessége a belső hit valódi értékmérője. Igaz, hogyha valaki sokat meditál, imádkozik, akkor boldogabb lesz és harmonikusabb, de egy olyan ember számára, akinek a „boldogság” szó szinte semmit nem jelent, az észre sem fogja venni azt, aki boldog, de a pénz, az igen, az mocskosul látható mindenki számára, mert ha ha valaki bemegy a boltba, mindegy, hogy melyik vallás csuhája, nyaklánca vagy éppen belső bölcseleti rendszere van rajta (benne), a kasszánál pénzzel fizet, ami pedig a másmilyen vallású,hitrendszerű, szemüvegű (itt májá fátylára gondolok) pénztáros számára is ugyanúgy látható, számszerűleg meg van határozva az értéke, vagyishogy a fizetés pillanatában mindenkinek azonos lesz a valósága.

Lehet, hogy a magáról a pénzről máshogy gondolkodik, de a kezében lévő ötezresért ugyanannyit tud vásárolni ő is.

Ilyenkor mindenki azt mondja „pénzből élek”, „mennyibe kerül az élet”, mert kétségtelen, hogy fizetni kell érte, bár más kérdés, hogy amikor szinte semmi pénzem nem volt,akkor aggódtam a legkevesebbet, mert nem volt mit veszítenem, és megélhettem, milyen állapot az ezzel járó önfeledt boldogság – amit én személyes szerencsének tartok, de hosszútávon nem szívesen maradnék benne, mert már nem csak rólam van szó.

Ezért örülök, ha valaki olyannal találkozok, akinek nem a pénz és az anyagi jólét a legfontosabb, hanem a családi összhang, az otthon megélt idilli pillanatok, a szeretet, mert ezek a valódi értékek. De kétségkívűl pénzbe kerül minden, mint ahogy a lakás, a család, és végsősoron az is, hogy azt csinálhassuk, amihez kedvünk van – ettől pedig boldogok leszünk. Mint régebben mindig mondtam, én nem vágyom nagy vagyonra, csak időre, legyen annyi pénzem, amennyi a családnak elég, és legyen mellé időm – de aztán azt vettem észre, hogy lényegében mindenki erre vágyik. Azért szeretnék pénz kapni, amit szeretek csinálni, de nem csinálhatom azt, amit szeretnék, mert nincs pénzem, helyette van egy állásom, ahova bejárhatok dolgozni, hogy egyáltalán az alapvető életfeltételeket megteremtsem. És mivel ez a pénz pontosan arra elég, hogy az alapvető dolgok meglegyenek (szerencsére az igényeim alacsonyak), a napom felét (kétharmadát) időpocsékolásnak érzem, fáradt leszek, más tölti ki az agyamat, nem tudok arra koncentrálni, amire szeretnék, így nem marad más, mint egy gépies robot a napi betevő falatért, ami korántsem az, amit én „élet”-nek nevezek.

És akkor a Titokban meglátom a milliomosokat, akik jókat kirándulgatnak, nem aggódnak semmi miatt, és csak annyit mondanak, hogy ha hiszel benne, akkor nálad is működik a Vonzás törvénye.

Valójában akkor is működik, ha nem hiszel benne, hiszen mindig működik, csak rajtad áll, hogy mennyire tudod irányítani, és mennyire érted az egész működését.

Ahogy írtam, a belső hit valódi értékmérője az, hogy a valóság mennyire változott meg. Ha nem változott, akkor a belső hit gyenge, működésképtelen, úgyhogy kár becsapni magunkat. Ha nem vagyunk boldogok, akkor a boldogságról szóló könyvek, amiket olvastunk, a harmónia-gyakorlatok, amiket végeztünk, mind nem érnek semmit. Talán még károsak is, mert bármikor hazudhatjuk magunknak, hogy boldogok vagyunk, harmonikusak vagyunk, elvéve a lehetőségét annak, hogy egyszer esetleg tényleg kinyíljanak lelkünk angyalszárnyai.

De a Titoknál? Annál nem. Mert ha azt állítod, érted a Vonzás Törvényét, akkor én azt kérdem, hogy „Hol a lóvé?!”. Itt nem lehet elbújni. A mai átlagember nehezen él, hónapról hónapra, többfelé dolgozik, ingázik, kihasználják a munkahelyén, néha lehetetlen helyzetekbe kerül: ezért nem bújhat el. Itt nem arról van szó, hogy a középszerűségemet, az ólomsúlyú életuntságomat feloldjam a boldogság ígéretes italával, hogy állandó negatívságomat pozitívvá változtassam, hogy meg tudjam érteni az ősi tanítások lényegét, és ha ez nem most következik be, én türelmesen várok rá, és hiszek benne halálomig, és utána, - nem, ide lóvé kell, mégpedig annyi, amennyi megvált a Mókuskeréktől, a Szamszárától, és nem öt inkarnáció múlva, hanem Most, amikor a baj közepén ülök, amikor erőm teljében vagyok, amikor vágyaktól és tervektől és ötletektől virágzom, amikor már röpülnék, de az anyagi világ fenyegető súlya visszaránt, Most, váltsd meg hát magad önmagaddal, önmagadtól, könnyíts rajtam, hogy repülni tudjak, hadd engedjek a Vonzás Törvényének, amely az igazi otthonomba, a megvalósult Mennyországba húz engem!

(Aki gazdagon tudna csak boldog lenni, az szegényen is képes volna rá. Így szól a mondás. Én megfordítom: én így is boldog vagyok, hogy nincs időm a hobbijaimra, és nem élek nagylábon, anyagi gondtalanságban. Elképzelem, milyen boldog lehetnék, ha lenne időm és sok pénzem. Tudnám értékelni, nem pedig csömörtől böfögő, höbölgő zombiként pakolnám a kosaramba legdrágább cuccokat. A pénz nem boldogít. Engem boldogábbá tenne, remélem mostmár mindenki érti, hogy miért. Azt hiszem, mindenki, aki boldog és szegény, vágyik arra, hogy sok pénze legyen, de csak azért, hogy szárnyalni tudjon, hogy még boldogabb legyen. Aki rájött a boldogság titkára, annak kell a pénz is. Aki szegény, és keserű, boldogtalan, az csak hiszi, hogy a pénztől boldogabb lehet, és lelkét még jobban körbefogják az anyagi világ gondjainak csápjai.)