Rihárdó

A Mintanő még bejár dolgozni, januárig tervezi, aztán pedig  csak a gyerekszüléssel akar foglalkozni. Minden reggel korán felkel, vonatozik, metrózik, villamosozik, aztán dolgozik, hallgatja a körülötte lévő emberek panaszait, közben ő büszkén hordja a szíve alatt a Kicsit (aki még nagyon kicsi, de már érzi, hogy mocorog). Néha rosszul van, általában jól, néha tudja, néha nem tudja lereagálni a váratlanul jött ingereket, de ennek ellenére nagyon céltudatosan és kitartóan tevékenykedik napról napra, és eltűri a terhességgel együtt járó váratlan nehézségeket. Este villamosozik, metrózik, vonatozik visszafelé, a szervezete elfárad, de még hasznosabbnak akarja érezni magát, ezért mindíg talál tennivalókat. Este bevágódik az ágyba, reggel ötkor még nagyon álmos, de újra felkel, és kezdi előről.

Még nem tudja, hogy pontosan mi vár rá, de sejti, hogy ezért a célért érdemes felkelni minden reggel, félreteszi saját vágyait és kényelmi igényeit is, és kitartóan halad előre.

Hétvégeken a régen látott rokonait is meglátogatja, megvendégeli rég nem látott barátait, ebédet főz, sütit süt nekik, és ne feledkezzünk meg arról, hogy közben engem nagyon szeret, meghallgat és mellettem van, támogat egy olyan időszakban, ami főleg munka szempontjából eléggé zavaros és nehéz.

Bulizásban megfáradt, otthon eltunyult, chipset majszolgató, tévét bámuló lányok, tessék, vegyetek róla példát! Egy nő, aki semmilyen gyengeséget nem ismerve beleveti magát az ismeretlenbe, és bátran töri magának az utat.

Szeretlek, Mintanő, és nagyon büszke vagyok rád.

Egy kis baromság, agymattoláshoz.

Mostanában az a kérdés foglalkoztat, hogy mennyire vagyok a saját életem irányítója.  Ezzel a témával természetesen már régebben találkoztam, akkoriban viszont kevésbé hittem, hogy az életem irányítása teljesen a kezemben van – ugyanis mindenhol ezzel a válasszal találkoztam. A sűrű valóság, ami körémtekeredett, napról napra azt akarta belémsulykolni, hogy nagyon kevés rész az, amit irányíthatok. Ahogy telt az idő, arra „mertem” csak rájönni, hogy vannak dolgok, amik tőlem függnek, és vannak, amik nem, s hogyha azoktól a dolgoktól teszem függővé a boldogságomat, amik nem rajtam múlnak, akkor boldogtalan leszek. Amikor nagy pácban voltam, elfogadtam, hogy van ilyen, hogy „sors”, ami bizonyos részében determinált, meghatározza az életem menetét – ebben a tudatban vállaltam el azt a munkát, amit ma is végzek. Ennek már három éve. Az „átmeneti” időszakra vállalt munkakör – szokásomhoz híven – teljesen másmilyen irányultságú, mint a végzettségem és az érdeklődési köröm (melyek szintén nem esnek egybe), de akkor még úgy gondoltam, hogy először megélhetés kell, aztán abból kell elkezdeni építkezni. Akkor fő célként lebegett a szemem előtt, hogy valamivé továbbfejlesztem magamat és az életemet, amelyből továbbléphetek. Igen hosszútávú terv volt ez annak idején, nem is láttam a végét, fogalmam sem volt róla hová jutok.

Most megláthattam, itt vagyok. Egy hónapja foglalkoztat a kérdés, mondhatni újra felmerült: vajon tényleg ennyire nehezen alakítható a valóság, vagy csak én félek még mindig annyira a lehetőségeimtől? A választ már akkor is sejtettem, akkor azonban még hittem a „sorsban”, úgy éreztem, ha ezen a szakaszon végigmegyek, vállalva a buktatóit és nehézségeit, akkor tovább tudok lépni. Amiatt, hogy ritkán követtem a szívemet, kevés olyan munkám volt, amit szerettem. Három évvel ezelőtt, otthagyva sűrgős pénzszerzési lehetőséget (asztalos-segéd) vállaltam el az áruházi eladói állást. Akkor úgy mondtam: sorsszerűen jött. Megkérdeztem a Ji-kinget, a Változások Könyvét arról, hogyha ebbe az irányba haladok, akkor az számomra üdvös-e – a válasz pedig minden kétségemet eloszlatta: a Megvilágosodás jósjelét kaptam, változók nélkül. Ez olyannyira meglepett (akkor talán csak egy fél éve használhattam a jóskönyvet), hogy azonnal elvállaltam abban a biztos tudatban, hogy nem véletlenül történt meg velem, hanem egy valódi útmutatás történt, amelyet követnem kell.

Mellette szólt az érv, hogy ott megtanulhatom mindazt, amire később szükségem lesz az életben, valamint anyagi alapom is biztosítva lesz ahhoz, hogy fejlődjek. Elsősorban persze a túlélés volt a fontos. Ez volt a legnagyobb érv. Kötöttem egy kompromisszumot magammal: tudatában voltam, hogy nem ez az a munka, amit a legszívesebben végezni szeretnék, de legalább nem bonyolult, és nem vesz ki belőlem annyit, amennyit néhány előző munka – így nyugodtan másra is tudok figyelni: egészen pontosan arra, amit a Jóskönyv is üzent: a lelki fejlődésre.

Ez adta a munkához való motivációm nagy részét. Segítségével sikerült az állandó agonizálásból továbblépni, az emberek és önmagam felé is nyitni. Nem árt tudni, hogy  már nem pusztán eladó vagyok, hanem osztályvezető, ugyanis az „átmeneti” időszakra vállalt munkakörben sikerült előrelépnem. Három évvel ezelőtt álmodni se mertem volna, féltem tőle, négy hónapja azonban valósággá vált. Az életem többi területe is megváltozott, találkoztam egy csodálatos nővel, akivel most együtt élek szerelemben, és ez olyan biztonság-érzetet ad nekem, hogy régi félelmeim átértékelődtek bennem.

A lényeg annyi, hogy az új látásmódomnak köszönhetően megvizsgálva akkori döntésemet, teljesen más eredményre jutottam, ezáltal pedig ellentmondásba kerültem magammal.

Rájöttem, hogy már nem a túlélésről szól az életem, hanem az életről. Már nem „átmeneti” időszakokban kell gondolkodnom, hanem be kell lépnem egy szép, hosszú életfolyamatba. Már nem arról van szó, hogy „majd, akkor, ha”, hanem az „itt és mostról”, ugyanis azon régi elképzelések, melyeket régen „majd, akkor, ha” cimkével toltam a fiókba, ma aktuálissá váltak, hiszen eljött a „majd”. A kimondatlan, önmagam előtt is letagadott tanulságot megértettem végre.

A tanultabbak azonban javítsanak ki, ha rosszul tudom, de valahogy úgy tudom, hogy minden embernél (általában) eljön egy olyan pont, amikor rájön, hogy valami szerint élnie kell, mert ahogy addig élt, az már tarthatatlan, ráadásul főleg azért, mert volt egy saját (rossz) elképzelése a dolgokról. Így választ magának egy utat, azzal együttműködésbe lép, és kitartóan végigmegy rajta. Amíg persze nem megy végig, folyamatos krízis állapotában van, hiszen a régi berögzülések nem működnek, hanem újakat kell megalkotnia azért, hogy végigmehessen az úton. A végén azonban megérkezik, rájön, hogy más ember lett, és tovább már nincs szüksége arra az útra, amin eddig járt, még pontosabban: azokra a régi fogalmakra, amelyek szerint élt, nem teljesen úgy van szükség, mint addig, amíg használta őket. Értem ezalatt a „sors” fogalmát.

Három évvel ezelőtt mindenhol azzal találkoztam, hogy van egy sztori, aminek valamilyen formában le kell játszódnia, hogy az ember végre boldog lehessen. Később rájöttem, hogy félreértettem, ez csak az én elképzelésem volt a sorsról, mert ez nem teljesen így igaz.

Az út során találkoztam olyan véleményekkel is, amelyek teljesen elutasítottak mindenféle „sors” fogalmat, de ebben nem tudtam hinni, vagy ahogy írtam, nem mertem hinni, mert akkor el kellett volna vállalnom a felelősséget saját vágyaim megvalósításáért, vállalásáért. Ez igen lesújtó tapasztalás volt, többek között ez a felfedezés indította el azt a folyamatot, ahol most tartok.

Arra gondoltam, hogyha ezen a munkahelyen maradnék, akkor megint kellene magammal kötnöm egy olyan kompromisszumot, amit ilyen hosszútávon már nem tudnék elviselni, hiszen tudom: többre vagyok képes. Akkor még nem tudtam, és nem hittem benne, ma már tudom, tapasztaltam, és az a tény, hogy sikerült előrébblépnem, azt sejteti, hogy komolyabb keresnivalóm is van a világban.

A második gondolatom az volt, hogy lehet, hogy itt még dolgom van, „sorsom”, amely nálam értelmét vesztette azóta, mióta például a Mintanővel beszélgettem erről, és elmondta, hogy a Mester Mestere is úgy vélekedik, hogy önmagunkat ámítjuk, determináljuk egy ilyen elképzeléssel, amely hosszú távon káros is lehet ránk nézve (mint minden önmegkötő elképzelés – gondolom én ezt hozzá). A valóság az, hogy nem „kell” sehol sem ottmaradni – és ebből továbbgondolom, hogy ha van egy jellemem, ami úgyis formálja az életem, akkor meg teljesen mindegy, hogy hol szállok szembe saját rémképeimmel, téves elképzeléseimmel, akkor már mehetek olyan helyre is, ahol esetleg kellemesebb ezeket megtenni, mondjuk egy olyan munkakörbe, ami valamennyire szórakoztat is, és jól csinálom. Az, hogy ilyeneket gondolok, rásegített az a tapasztalat is, hogy egy olyan munkát is élvezek, amihez nem sok közöm van. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mire lennék képes, ha azt csinálnám, amit szeretek? Vajon hova jutnék, hogyha hagynám végre kibontakozni magamat?

Nem tudom, hogy ez „megvilágosodás”-e, csak annyit tudok, hogy olyan érzésem lett, mint 8 évvel ezelőtt, mikor első munkahelyemet két hét után otthagytam. Elegem volt belőle, úgy éreztem, megfojt, alvászavaraim voltak tőle. Sétáltam át a parkon reggel, és megint elkezdődött a fejemben a harc: „Már megint be kell mennem! Gyűlölöm! Megőrülök tőle!”, és elindult volna az egész nap tartó depresszió, de megszólalt egy másik, nyugodt hang is: „Figyelj, ez nem az iskola! Mért nem lépsz le?”. Egyből boldog lettem. Derűsen mentem be, és aztán elmondtam a kollégáknak, hogy holnap felmondok. Másnap még boldogabb voltam. A szabadság érzését sosem felejtem el, ami utána jött, viszont sajnos mindig beleestem ugyanabba a hibába, hogy hagytam magam sodortatni az árral, és olyan helyekre kerültem, amiket nem szerettem, és a legtöbb esetben egy idő után ugyanez volt a vége.

Mint ahogy kicsit most is érzem. Nem jó már ez nekem. Még nem jutott el minden a forrpontra, de van egy olyan érzésem, hogy innen menni kell. Eddig jó volt, tanított, enni adott, de ha nem kockáztatok, ha nem próbálom meg elérni azt, hogy olyan munkám legyen, amit igazán szeretek, akkor megette a fene az egészet. Akkor nem tanultam meg semmit. Akkor ugyanúgy maradok, azzal a különbséggel, hogy mostmár biztosan tudom, hogy mi a diagnózis, csak nem vagyok hajlandó gyógyulni.

Azt álmodtam, hogy itt a városban vezetek egy hadat. Igen szervezetlen had volt, minden egyes alakulatnak külön üvöltözni kellett, és bár tartották az alakzatokat, eléggé nagy összevisszaság urakodott. Én gyalog mentem közöttük, a házak erdejében – úgy tudtam, meg kell ütköznünk egy másik sereggel. A seregem elejére siettem, de lovasok nem voltak, csak falovak összekötve, mintha valami csocsóasztalból lettek volna kiszedve – ezeket tolták maguk előtt az embereim. Egy kicsit aggódtam, hogy a sereg szervezetlen, és gyenge. Úgy gondoltam, előresietek, és őrszem hiján én leszek az, aki megnézi a magasból, milyen nagyságú az a sereg, mely ellenünk érkezik. Előreszaladtam, az egyik kiürült vár felső emeletére siettem (ilyen tényleg van itt nálunk, egy szórakozóhellyé alakított kisebb váracska). Kinéztem az ablakon, és láttam hogy lovasokból álló, kis lélekszámú sereg jön ellenünk. Nem lehettek túl sokan, bár a lovasok igen nagy előnyt jelentenek a gyalogsággal szemben, főleg, hogy nekem csak falovaim voltak. Lesiettem a lépcsőkőn, mikor megláttam egy idegennek a lábát a vár egyik oldalsó üregében, ahol vissza akartam sietni a seregemhez – akkor rájöttem, hogy észrevettek, és most ki akarnak nyírni. Nagy taktikai előny nekik – gondoltam. Visszasiettem a várba (ekkor már észrevettek és üldöztek) és felmásztam az egyik toronyba, de ekkor már késő volt, leszedték a lábamról a csizmát. Kibújtam a tetőre, mikor láttam, hogy körben lenn, és a várfalakon démoni arcfestésű emberek próbálnak hozzám felmászni. Már nem járnak messze… Tudtam, hogy ennyivel nem bírok el egymagam, így sejtettem hogy végem van. Ebben a pillanatban rájöttem, hogy „jön a halál” (álmomban érdekes módon mindig így hívom azt az állapotot magamban, hogy „felébredek” – pedig valójában én ébresztem fel magam, mert akkora baj van), még az egyik szemben felmászó démont sikeresen szembeköptem.

Ébredés után arra gondoltam, értelmezni próbálva a szimbólumokat, hogy még nem túl erős a seregem egy csatához, raádásul annyira túlbuzgó vagyok, hogy védtelenül előremegyek kiváncsiskodni, amely a vesztemet okozza, egyben a seregem elvesztését is. Azért nem árt óvatosnak lenni.

Most pedig jósolok, három év után ugyanazzal a kérdéssel.

Úgy döntöttem, a költözés viszontagságairól nem fogok írni, mert a rengeteg humoros dolog ellenére érzek némi keserű mellékízt amiatt, hogy azokra az emberekre nem lehetett számítani, akiknek az utóbbi években segítettem költözni. Persze lehet hogy én vagyok a hülye, de a költözés közben végig ezen gondolkodtam és rágtam magam, a cuccok cipelése nem is okozott nehézséget, csak ez, úgyhogy nem szeretnék a témával tovább foglalkozni, viszont ígérem, hogy a továbbiakban rám sem számíthat senki.

Inkább azzal foglalkozom, hogy a Mintanő milyen otthonos, varázslatos lakhellyé varázsolta ezt a kérót, ami előtte a nővérem búbánat-barlangja volt, hihetetlen volt látni, hogy egy ilyen nyomasztó hely hogyan változik át egy meleg (de mégis hetero, ahogy chosy mondotta:D) szerelmi fészekké, ahol édes harmónia vár ránk munka után. Kiváncsivá tesz az a dolog, hogy vajon a Mintanő mire lenne képes, hogyha korlátlan mennyiségű pénz és idő állna rendelkezésére ahhoz, hogy egy 100%-ig saját lakást, vagy házat rendezzen be. Esetleg még kertet is hozzá. Meg egy kisebb farmot.

El tudnám képzelni. Persze nem vagyok telhetetlen, ez így is csodálatos. Csak azt szeretném látni, hogy Ő nagyon boldog. Úgyhogy megyek, és befejezem az asztalt.

Az a régi tanítás, melyszerint az élet egészen addig tűnik nehéznek és problémásnak, amíg megértjük a mélyebb értelmét a dolgoknak, beigazolódni látszik: nyilvánvalóvá vált számomra, hogy csak azok a dolgok sikerülhetnek könnyen, gördülékenyen, amelyeket az Isten is úgy akar. A többi cselekedet széllel szemben hugyozás, lejtőnek felfelé bicózás, árral szemben úszás – bebizonyítva azt az ősi tényt, hogy Isten az idillnél, a harmóniánál és a szépségnél jobban csak a boldogságot gyűlöli jobban. A költözés körülményeiről, fáradalmairól és poénjairól később írok, majd ha lesz kedvem, meg türelmem, mert még magam sem dolgoztam fel, most azonban jöjjenek az aktualitások.

Jelentem, sikeres volt a beköltözés, néhány apró nüansztól eltekintve sikerült szépen berendezkedni az új lakásban. Leszámítva azt, hogy gyakorlatilag semmi sem úgy alakult, ahogy eredetileg terveztük, sikeresnek mondanám az akciót, hiszen az eddigi költözéseimet általában mély depressziós időszakok követték, ezúttal azonban van finom forralt bor.

A nüanszok kategóriájába tartoznak a különböző lakberendezési cikkek. Többek között a Mintanő által „meseasztalnak” nevezett konyhai berendezés is, valójában nem Meseországból, hanem a praktikerből való álom-díszberendezési tárgy (használati tárgynak nem nevezném) is ide tartozik, amelyet természetesen a szorgos kis mesebeli tündérkék helyett nekem kellett volna összeszerelni. A feltételes módú múlt időt nem azért használom, mert más már összerakta, hanem azért, mert félbehagytam, ugyanis a kedves praktikeres tervezőbácsi (mágus?) elfelejtette, hogy a „szétszerelhetőség” lehetősége későbbi összerakási lehetőséget is magába foglal, de nekem valahogy a 3 mm-es átmérőjű 25-ös reisser-csavar vékony asztallapba belefúrása nem pont a praktikusságot juttatja eszembe. A hozzátartozó székek megépítése is hasonló módon történik, de ne szaladjunk ennyire előre... Az már más lapra tartozik, hogy egy-az-egyben ráfúrni (ne-adj-Isten belehajtani esetleg a csavart a géppel) természetesen nem lehet, hiszen a díszes merevítés a tartógerenda alatt párhuzamosan fut, ahova egy marokcsavarhúzó fér csak be, a csavarozógép már nem.

Az asztal terjedelméről nem beszélek, a vásárlás előtt elfelejtettem szólni (a Mintanőnek), hogy mi a különbség a befoglaló méret és a tényleges méret között, de ettől függetlenül jól elfér (mármint az asztal). Egyébként azért illettem az imént „díszberendezési tárgy” jelzővel (az asztalt, természetesen), mert két rész üveglap szolgál rajta rakodási területnek, ami szerintem annyira távol áll a praktikusságtól és a felhasználhatóságtól, mint a Jégfaszú Hóbaszó Démon a Nyár-Hercegnő viszonzott szerelmétől. Már szóltam apámnak, ha pincéjében esetleg találkozna egy fél lap pozdorjával, szóljon, majd vágok bele az üveglap helyett, mert félő, hogy a nemsokára esetlegesen bekövetkező üveges sörrel történő ellazulásomat üvegszilánkokkal az ölemben töltöm.

A karnis felszerelése sem járt kevesebb akadállyal, kikristályosodott előttem a felismerés, hogyha az ember valamit szeretne, akkor az egész Univerzum összefog, hogy ne sikerüljön, a vízszintes fogalma valóban illúzió (főleg itt a panelok erdejében), valamint az a mélyen elgondolkodtató fizikai tény is megmosolyogtatott, melyszerint egy pihekönnyű függöny önsúlya korántsem egyezik meg a látszólagossal, ugyanis képes kitépni a falból a műanyag-dübelt (értsd: tiplit).  

A fürdőszoba hasonló sikerességgel készült el, a falra szerelhető sarokpolc elhelyezésénél kiderült, hogy büntetlenül nem fúrható akármelyik fürdőszoba-fal, hacsak nem szeretnénk szellőzőnyílást, bár ez a vécé, vagy a konyha irányába korántsem tűnik olyan praktikusnak. A probléma azonban megoldódni látszik, csak másfajta polcot kell venni, és aztán mehet a falra.

A szobaajtóval akad még egy két apróbb probléma, az első szembetűnő jelenleg az, hogy nincsen, azazhogy harmónikaajtó éktelenkedik a helyén, és a használaton kívüli, állandóan nyitva tartott konyhán lóg egy rendes ajtó. A csere elméleti lebonyolítása után felöltött, hogy a befelé nyíló ajtót éppen a nagyszekrény tükrös-ajtaja állítaná meg, úgyhogy az egész ajtótokot meg kell fordítani (nektek van otthon ajtótok?), de ez azért nem olyan bonyolult, ahogyan hangzik (sokkal bonyolultabb).

Mindent összegezve igen jól sikerült az átköltözés, terveim szerint írni fogok az előző albérlet elhagyásának rövidke eseményeiről is, valamint a költözés viszontagságairól, nagyon mókás dolgok történtek, szóval mindenki legyen izgatott.

(Gondolkodtam, hogy megváltoztatom a blog címét "Mintapasi együtt él"-re, amely még mindig nélkülöz bármiféle közösségre utalást, annak ellenére, hogy párkapcsolatról van szó. De aztán úgy döntöttem, hogy mégse, mindenki poénnak venné, pedig valójában egyedül sosem éltem együtt. Na mindegy.)

Bevallom, kicsit viszolyogtam attól, hogy ilyen címet adjak ennek az írásnak, pontosabban attól féltem, hogy még a végén valaki azt hiszi, hogy van a Hurok utca, meg vagyok én, a csoda, aki ott megjelentem… tehát nem erről van szó. Egyszerűen csak arról, hogy ott, a Hurok utcában volt a végállomása életem azon epizódjának, amely három évvel ezelőtt kezdődött el.

A kezdés ígéretes volt, az előző posztomban írtam arról, hogy a nagy magányosságomból tettem egy lépést a világ és az élet felé, és egyben valódi önmagam felé is – a bíztató kezdés után pedig sokszori pofáraesés jött, tapasztalat született meg, megpróbáltatás ért, boldogság talált rám vagy tévútra tereltem magamat, de minden reggel és minden este egy bíztató kép lebegett a szemem előtt: valahova tartok. Még nem tudom milyen lesz, hol lesz, és mi lesz az, de sejtettem: kilépek az addigi örömtelen életemből valami csodálatos felé.

Ez a hit adott erőt a hétköznapokban.

Amikor találkoztam a Mintanővel, már tudtam, hogy meg fog változni az életem. Az első találkozásunk nálam történt meg, a második pedig értelemszerűen úgy alakult, hogy én mentem fel hozzá. A napra pontosan nem emlékszem, hétvége volt, péntek, vagy szombat, Ő pedig ott várt a népligeti buszpályaudvaron. Szerencsére nem lakott messze, a Hurok utca talán negyed óra volt gyalog. Napsütéses nyár volt, én pedig nagyon izgatott voltam, mert végre fizikai valójában is megnézhettem azt a lakást, amit ő rendezett be, és nagyon büszke volt rá.

Nem felejtem el a pillanatot, amikor beléptem a lakásba, és elállt a lélegzetem. Beljebb sétáltam, és nem tértem magamhoz a harmónia miatt, ami uralkodott az egész lakásban. Máshogy kezdtem venni a levegőt, máshogy mozogtam, perceken belül máshogy kezdtem magam érezni. Kiültünk az erkélyre, amely a szellemi szárnyaláshoz a legtökéletesebb hely volt, ahhoz foghatót életemben nem láttam, nem éreztem. Egyszerűen megdöbbentett, hogy mennyire jól ki van találva.

Az, hogy a Hurok utcáról szép emlékeket fogok őrizni hátralévő életemben, a Szerelmem miatt lesz, ki tudja, ha egyedül tévedek oda valamikor, biztos nem lopja be magát a szívembe az a lakótelep. Meglepett az is, hogy ahhoz képest, hogy Budapesten van, igen csendes környék, a háztól szinte 20 méterre van egy cukrászda, kisbolt is található, tehát minden adott volt egy csodálatos szerelem virágba borulásához.

Ma lezárult egy korszak, megtörtént a csoda, ami nem egy pillanat volt: csoda volt egy egész nyár, egy hihetetlen csoda, ha ezt mondja nekem valaki 3 évvel ezelőtt, mikor elindultam az úton, hogy ez vár rám, azt mondom neki: tündérmese, nekem a valóságot mondd! De mégis olyan történt, aminél szebb nem is lehetett volna, és egy ilyen helyen, amihez képest az én szeretve gyűlölt albérletem átmeneti menekültszállásnak tűnt. Mikor először hazaérkeztem a Hurok utcából, akkor jöttem rá, hogy évekig egy kulturált, szolid disznóólban éltem, és csodálkoztam, hogy nem szerettem.

Sosem fogom elfelejteni a Mintanő Hurok utcai albérletét, az erkélyen megivott söröket, a finom kajákat, amiket ott főztünk a konyhában, a filmnézéseket, a megérkezéseket egy fárasztó hét után, ahol mindig nyugalom, szeretet, és harmónia várt rám… (A többi részletről ne is beszéljek…)

Majd néha álmodok a Hurok utcával szépeket, megígérem!

Mintanő: bebizonyítottad, hogy egy egész csúnya és zsúfolásig telt várost meg lehet szépíteni egyetlen szépen berendezett otthonnal! Eszméletlen jó vagy:)

Rita: remélem te is szép emlékeket őrzöl majd a Hurok utcáról! Sok sikert az életben!

(Sanyi: bazmeg, barátom, kár hogy ezt nem láthattad!)

Négy évvel ezelőtt költöztem ide. Most menni készülök innen. Úgy gondoltam, ilyenkor illik írni egy mementót, ha már tüzijátékkal egybekötött koncertsorozatot nem csinálok az emlékére.

Amikor ideköltöztem, nem szerettem itt lakni. Olyan volt, mint egy átmeneti szállás, az előtte lévő albérletemet szerettem. Ott szabadság volt élni, éreztem, hogy szabad vagyok. Itt nem éreztem. Sötét volt, de passzolt az életemhez. Legalább 30 kilóval voltam nehezebb, és milliószor boldogtalanabb. Nem szerettem élni, céljaim sem voltak igazán.

Ennek ellenére sokáig itt laktam. Elmenni nem akartam, mert úgy gondoltam, máshol is ugyanez vár rám, minek menjek hát? Ide jártam haza munka után, amit nem szerettem. Nem szeretett munkahelyről mentem a nem-szeretett otthonomba. Boldogtalan voltam. Pedig megvolt minden ahhoz, hogy boldog legyek, hiszen nem szenvedtem anyagiakban sem hiányt, jó állapotban volt a lakás, békén voltam hagyva, és sok szabadidőm volt: én mégsem szerettem.

Itt fogtam meg először a gitárt, hogy elűzzem magamtól a rossz gondolatokat. Ez erőt adott, és kicsit örömtelivé tette ezt a sötét, hideg magányt. Bár ekkor már egy ideje haldoklott az egyetlen dolog, amiért lelkesedtem, az Önképző Szakkör Művészeti Társulat, még hittem benne, hogy újjáéled. Szürke céltalan hétköznapokat éltem meg itt. Barátnőm sem volt már, bár ennek inkább örültem, mert attól sem lettem boldogabb.

Nemsokára két lépcsőházzal arrébb költöztek ide barátaim, aminek szintén örültem, mert volt kihez átmenni, mikor már minden rossz volt. Nélkülük nehéz lett volna élni akkor. Aztán együtt kezdtünk el füvet szívni is, ami szintén egy kis reményt adott az akkor kilátástalannak tűnő életben. Itt találkoztam először szembe saját magam gondolataival, itt döbbentem rá, hogy az életem azért olyan, amilyen, mert én csinálom. Ennyi tellett tőlem akkor. Erre itt jöttem rá.

Ezután nem sokkal később megszűnt a munkahelyem, és hirtelen el kellett mennem alkalmi munkát vállalni. Ide jártam haza az építkezésről, és amikor este holtfáradtan hazatámolyogtam, és bementem a lépcsőház-kapun, tudtam örülni ennek a lakásnak. Ekkor kezdtem el értékelni a fedelet a fejem fölött. Mikor végre sikerült állandó munkát találni (ma is ott dolgozom), akkor már tudtam, hogy ez a lakás a segítségemre lesz abban, hogy önmagamra találjak.

Megpróbáltam otthonossá tenni, nem igazán sikerült, de legalább jó búvóhely, és pihenőhely lett belőle. Elhatároztam, hogy boldog leszek. Akkor még persze nem tudtam, hogy az pontosan micsoda, de már sejtettem, hogy csak egy bizonyos állomásig juthatok el itt, a komolyabb változás majd hozza magával a költözést is.

Egyszer azonban volt egy költözés is: a nővérem úgy döntött, hogy máshol folytatja életét, így Béla ide tudott költözni. És akkor már tényleg együtt lehetett a csapat. (Ami persze azóta szétesett, de ez egy másik történet.) A Béla beköltözött a lakásba, az én szobámba, én pedig átmentem a nagyobb szobába, így jobban elfértünk.

De ez a lakás nagyon jól jött, például mikor egy nővel találkoztam, és ezalatt a pár év alatt többel is összehozott a sors. Egyiküknél még volt egy olyan gondolatom is, hogy máshol kell folytatnom a sorsomat, és azt hittem, eljött ez a pillanat, mikor elmegyek innen – de nem történt meg. Ezek a „majdnem”-ek csak azt mutatták meg, hogy én innen menekülni akarok, mert nem jó itt.

Tudtam, hogyha majd szeretek végre élni, és végre boldog leszek, akkor már mindegy lesz, hol élek, és akkor szeretni fogom ezt a lakást is.

A történet vége pedig úgy alakult, hogy megjelent az életemben Ő, a Mintanő, és rövid idő alatt bebizonyosodott, hogy következő lakhelyemet vele fogom megosztani, el fogok költözni, és ő lesz az, akivel. Többek között azt is észrevettem, mikor nála vendégeskedtem, hogy magányos életem során elmúlasztottam otthont csinálni ebből a lakásból, mintegy átmeneti szállásnál nem tekintettem többnek. Mostmár tulajdonképpen mindegy: ez a lakás már nem ad nekem többé otthont, maximum csak két hétig, amíg sikerül mindent elintézni és áthurcolkodni.

Most itthagyom. Hogyan fogom magam érezni? Nyilván az utolsó pillanatokban egyszerre jut majd eszembe, mikor második Szigetem után egyből idejöttem lakást felújítani, és tele volt csótányokkal (verset is írtam róla), vagy mikor megettem egy egész pizzát vacsorára, megittam egy üveg fütyülősbarackot pár üveg edelweissel, és csúnyán összehánytam magamat és az ágyat alvás közben, vagy mikor este 11 óra felé meggyújtottam a megtekert zöldes cigit, és fülhallgatóval bólogattam kedvenc zenéimre, vagy mikor barátaimmal sokat beszélgettem, valamikor éjjel kettőig is, vagy mikor rádöbbentem arra, hogy milyen hazugságokban éltem addig, és másnap reményekkel tele ébredtem fel, vagy a Manci cica , aki elhúnyt, mert gyenge volt a szíve, és nővérem költözése túl sok volt neki, vagy amikor feljöttek hozzám a nők, (akiket most nem neveznék meg), de mindig jól érezték magukat, vagy Csótánnyal történő berúgások, vagy az, mikor minden nap az élet értelmén gondolkodtam, és azon, hogy mi a feladatom a világban, vagy az, mikor a Sanyival és Bélával nyáron a sok céltalan sétálgatás után ide tértünk haza, cigizgettünk, közben cikizgettük egymást, vagy az, mikor rádöbbentem, hogy legjobb barátomtól, Sanyitól el kell válnom, mert veszélybe került a saját életem igazsága, vagy mikor véletlenül beragadtam ide és nem tudtam dolgozni menni, meg persze az, amikor szerelmemmel az erkélyen álltunk, és egymásra találtunk – ezek mind- mind eszembe fognak jutni, amikor majd a főbérlőtől elköszönök, és elindulok lefelé a lépcsőn. Mikor kimegyek ebből a szürke lépcsőházból, és lesétálok ahhoz az utcaképhez, amit ebből a perspektívából utoljára fogok látni. Amikor az első albérletemet otthagytam, könnyek szöktek a szemembe. Az első volt, nem tudtam, mi lesz még utána, s mikor odaadtam a kulcsot, elindultam a könyvtár felé vezető úton, ahol már nem dolgoztam, de akkor voltam a legboldogabb életemben addig – és sétáltam egy utolsót.

Most nem tudom, mennyire fog érzékenyen érinteni, mert négy év azért mégiscsak négy év.

Viszont van hátra még két hét. Mi az, amit eddig nem csináltam meg itt? Csakhogy ne maradjon hiányérzetem… Azt hiszem, mostmárcsak nagyon hálásnak kéne lennem, hogy itt lakhattam, hogy életem talán leghomályosabb éveiben egy biztos menedéket adott, valamiféle szilárd valóságot.

Köszönöm.

Tíz évvel ezelőtt a tatabányai futball történelmében harmadszor következett be egy olyan esemény, amely a csillagokig röpíthette volna a város hírnevét, legalább egy rövidke időre, itt a térségben.  1999-ben fordult elő a klub történetében harmadszor, hogy bejutott a Magyar Kupa döntőjébe. Minden tatabányai sokat várt ettől a döntőtől, mivel az akkori Tatabányában fiatal tehetségek és rutinos ős-sztárok is szerepeltek, úgy nézett ki, több esélyünk van megnyerni a Magyar Kupát, mint a Debreceni Vasutas Sport Clubnak. Persze a DVSC már akkor sem volt egy gyenge csapat, nem lehetett rálegyinteni, sőt, volt egy-két válogatott is az akkori keretükben, így kemény mérkőzés elé nézett a Bányász a Váci stadionban.

A mérkőzés azonban fájó emlék maradt, több, a mai napig vitatott botrányos bírói ítélet miatt. Természetesen ilyenkor sokaknak az jut eszébe, amivel a sajtó is napokig foglalkozott az eset után, melyszerint az egyik debreceni gól átjutott-e a gólvonalon, avagy sem. Tatabányán természetesen nem vitatták annyira ezt a helyzetet, azóta is erős a gyanú, hogy a média csak azért fújta fel ezt az esetet, hogy elterelje a figyelmet a mérkőzésen történt erőszakos játékról, amely több játékos sérülését is okozta.  (Az akkori magyar bajnokságra is jellemző volt az erőszakos, durva, sportszerűtlen játék és a gyenge játékvezetés.)

A mérkőzést Puhl Sándor vezette, a világhírű magyar játékvezető, akinek a helyzet magaslatán kellett volna állnia, de engedte a durva játékot, így a DVSC játékosai is kissé elengedték magukat. Az eredmény az lett, hogy a bajnokság- és kupaküzdelmek alatt is kiemelkedő teljesítményt nyújtó kulcsjátékosaink sérültek meg, bár a győzelem érdekében sérülten is vállalták a játékot – az összefoglalókból elég megnézni, hogy többen a tatabányai játékosok közül is bekötött fejjel játszották végig a mérkőzést, ami így utólag leginkább egy háborús veterán-mérkőzésre hasonlított, és természetesen a mieinknek abszolút nem kedvező helyzetben.

Természetesen már akkor sem voltunk hívei a futball ürügyén létrejött gyűlölködésnek, hiszen ugyanúgy elszörnyedve néztük a híradós összefoglalását egy FTC – Újpest örökrangadónak, amely csak tovább rombolta a régen igen nagy megbecsülésnek örvendő magyar labdarúgást. Akkor azonban eltörött a léc. Puhl Sándor utolsó mérkőzése volt ez a döntő, olyan pletykák keringtek, hogy Puhl azért nézte el a Lokinak ezeket a keményebb megmozdulásokat, merthogy a Tatabánya akkor csak másodosztályú csapat volt (bár másodosztályú bajnok volt, majdnem meglett egyszerre a bajnoki cím és a Magyar Kupa is!), de hát hogy nézett volna az ki, ha egy másodosztályú csapat nyeri a kupát és egy - akkor Professzionális Nemzeti Bajnokság névvel csúfolt ligában szereplő patinás klub pedig vereséget szenved. Mondták a bundát is, de ezt azért erősnek találta mindenki.

A lényeg azonban nem a DVSC szereplése volt, hanem Puhl Sándoré, akit egy életre megutált sok tatabányai futballrajongó, sokáig a „Mocskos Csaló” felirat rajta volt minden életnagyságú Puhl Sándor papírreklámon, aki a Világ Legjobb Játékvezetője is volt.

Ezzel együtt persze a DVSC-t is sikerült megutálni, legalábbis városi szinten, voltak akik egyenesen gyűlölték a klubot, meg voltak olyanok is, akik szintén nem titkolták ugyan ellenérzéseiket, de náluk nem fajult gyűlölködésig a véleménnyilvánítás (mint például én). Innentől kezdve minden jóérzésű tatabányai elkezdett a Loki ellen drukkolni, és persze évtizedes sebek kezdtek el újra viszketni, amikor kiderült, hogy idén a Loki bejuthat a Bajnokok Ligájába.

Igen! Éreztük, hogy itt a lehetőség, személy szerint én – bár bevallom, igen primitíven, de mégis érzelmekről van szó - azt kívántam, hogy a Loki essen ki a selejtezők során, de úgy, hogy a küszöbön vérezzen el, hogy igazán fájjon nekik, és akkor talán eltűnik ez az évtizedes bosszúszomj, ami halkan bennem forrongott. Persze mikor megtudtam, hogy továbbjutás előtt állnak, s a visszavágót előnnyel várják, elmúlt bennem minden régi indulat és az jutott eszembe, hogy Puhl Sándor lelkéért, valamint a DVSC-ért is egy kicsit tehetek azzal, ha ezt a gyűlöletet elengedem.

Nem mondom, hogy drukkoltam nekik, a mérkőzést nem láttam, de amikor megtudtam, hogy bejutottak, akkor bólintottam, és nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani életem során, de most mondom: Gratulálok Loki!

Azt meg mostmár látom, hogy kiket kaptak, hát valószínű, hogy a kiesés sincs messze, azért azt meg fogom nézni, ahogy izzadnak a menő klubok ellen. Esélyük nem sok van továbbjutni, de ki tudja? Mióta kicsit is érdekelt a foci (bár az utóbbi 4-5 évben nem nagyon néztem), azóta azt vettem észre, hogy azok játszanak igazán jó és izgalmas, látványos meccseket, akik piszok jók, meg azok, akiknek semmi vesztenivalójuk nincs. Hát meglássuk. Szóval gratula, örülök, hogy van végre egy magyar csapat, aki egy kicsit csiszol ezen a megkopott hírű magyar labdarúgáson.

Megnéztem a képekszet, ne kérdezd, hogy mér tetszett, de elmondom, ha nem is kérded, simán megérted, a kevin szpészi, aki elintézi neked (és kelljen megint nézni), hogy lássad a transzcendenset, aki Napszemüveget vett, és arc sem rezzent, csak mosolygott, hogy boldog és örvendezett, hogy van egy film, (amit nem ő rendezett, de) átjátszik az interpretereden, amit megértesz (megélhetsz!), de minden hiteleden, jövődön, múltadon is átrágódik s mint sajtó újranyom téged egynéhány új oldalon, na azért tetszett, mert ez nem hiszti és nem borzalom, hanem egy szci-fi, amit mondanom se kell, hogy el kell mondanom, bocsi hogy szpojlerek, de nézd meg, ez egy jó gyerek, akár egy bódhiszattva, a banánt héjastól nyomja szájba, bont'ni-szarja, és akkor ott van ez a dzseff bridzsisz akinél hepinissz nincs mert psziholódzsikál emptinisz, de az asszony szereti, csak éppen észre nem veszi, mindíg az üdvöt tervezi, úgy hívja: lebukás, hogy valljon színt ez a földönkívüli, ez a képekszí, csak ne kelljen létezni, szeretni, meg élvezni, és mikor a hipnózis hatalma arat, ő örül, hogy lebukott végre ez a teremtő-tudat, ez az álteremtő, vagy mifene, na most mi van ez alatt, mért adtad majdnem be a derekad, mikor ott van egy gyerekhad, aki pontosan tudja, hogy ufó, mikor tök földi, és nem éri döfködni a pszihológia pikáival, az embert úgy ahogy van a hibáival lehet szeretni, s blöffölni úgyse fog hisz' tök földi, vagy ki lényébe lépett, a transzcendens, egy harc-mentes arc-kedves, aki átvette benned a lény-lényeget, a sansz-tettes, letépi rólad az énedet, átvarázsol, mint egy kozmetikus, te vagy a tudás, az a kozmikus, röppályát rajzolsz a bolygóról, ami csak benned van, volt, vagy hol nem volt,
kommunikálsz egy kutyával, pedig kutyumilálsz egy komával, és ott vannak még a többiek, a földieid, a Földiek, akiket meglátogatsz, hiszen bajba jutnak, a gazdatest is vagy, te előre tudtad, mert mit vár el tőled a Kozmosz e kis részen, hogy maradj itt és állj mindíg készen, bármire, de az se baj ha nem hallgatsz önmagadra, mert mindíg jön egy angyal, egy képekszi, aki ha kussolsz is, szíved hangját belélgezi, és elvisz magával ha már minden mindegy... Higyjed!

Nagyon tetszett e film, bocs a reppért, de e kedves mozgókép nézője megint megtért... vagy csak eltért. Nyomd be a dévédét, figyeld a fényben úszó reptért! Mindenkinek feltűnő ő, egyként, tán neked is. Lehet hogy találtál egy testvért.

Amikor még gyerek voltam, és nem kezdődött a nyári szünet, vagy egy ígéretes nyaralás, a nagy izgatottságomban leültem néha otthon, és arra gondoltam, hogy már véget ért. Szép volt, de már vége van a csodálatos élménynek. Ez a gondolat egy pillanatra mindig elszomorított, de mielőtt a hatása alá kerültem volna ennek az érzésnek, egyből eszembe jutott, hogy ez a csoda időben még mindig előttem van! Ilyenkor örültem, hogy szabad vagyok attól a nyomasztó tudattól, hogy minden véget ér egyszer. Persze más kérdés, hogy gyerekként, vagy akár tinédzserként az ember valóban szomorú is lesz, miután tényleg véget ér valami, ez jelzi, mennyire volt élménygazdag és idilli egy ilyen nyári üdülés. Visszamenni az iskolába mindig nagyon nyomasztó érzés volt, én pedig sosem az ígéretes jövőt láttam magam előtt, csak azt, hogy az iskola miatt végetért megint valami jó. Amíg megéltem, boldog voltam, miután végetért, boldogtalan lettem. Azt hiszem, itt mindig elrontottam kicsit.

Jópár éve, mióta saját utamon járok, észrevettem, mikor nem vagyok igazán boldog a hétköznapjaimban, állandóan múltbéli emlékeim között kutatok, amikor éreztem valamiféle boldogságot, idillt. Próbáltam magam újra beleélni ezekbe, például abba, amikor nagyszüleimnél nyaraltam nyáron, szüleimtől távol, és úgy igazán semmi nem történt, de én mégis szerettem a nyári délutánokon kinézni az ablakon, távol az életem gondjaitól, csak úgy valami finomat enni, csak úgy megnézni egy részt a Columbóból este (mikor amúgy nem szoktam), de még egy boltba sétálás is örömmel töltött el, vettem egy rumoscsokit és hűtőbe raktam, mennyi apró dolog, aminek az ember örülni tud, és mégis mennyire egyszerű mindez. Tizennégy, tizenöt évesen az ember nem vágyik másra, csak arra, hogy békénhagyják, és amikor végre átéli, akkor a legboldogabb, pedig valójában nem történik semmi különleges.

Az ilyen idilli emlékeimet próbáltam felidézni, de a végén mindig társult hozzá egy olyan érzés, hogy ezeknek már vége van, azazhogy a bennem élő Kis Rosszakaró azt sugallja, hogy ilyen boldog már úgysem lehetsz még egyszer. Sokszor bedőltem ennek a Kis Rosszakarónak. Ilyenkor megszállt egy furcsa szomorúság, a múlik az idő fájdalma, és megpróbáltam elfelejteni még az ötletet is, hogy nosztalgiázni kezdtem.

Rá kellett jönnöm, hogy rosszul csinálom. Ha az ember állandóan visszavágyik egy régi állapotába, akkor az végsősoron káros, hiszen nem halad előre, ami talán a boldogság iránya. Nem is a régi állapottal van baj, hanem inkább egy régi helyzettel, amire azt hisszük, a boldogságot okozta. Ma már valószínű, hogy nem jelentene akkora örömöt ugyanaz a dolog, mint ami gyermek vagy ifjúkorunkban jelentett, hiszen vélhetően megváltoztak igényeink. A boldogságra és az idillre való igényünk azonban nem változott.

Ezt az érzést azonban vissza lehet idézni és kell is. Mondom: én eleddig elrontottam, mert mindig múltidőben írtam, vagy emlékeztem vissza, ritkán sikerült jelen időben újra átélni és közben nem gondolni arra, hogy vége van. De nem is az számít, hogy az ember egy emléken rágja magát. Hanem a lényeg, hogy érezze a boldogságot és az idillt, mellé pedig azt, hogy ez nem ér véget, sőt, állandó meglepetéseket tartogat számára.  Ez a három kell hozzá, és akkor minden jó.

*

Most, egy csodálatos, szerelemmel eltöltött  8 és fél napos szabadság után is csak arra tudok gondolni, hogy elkezdődött egy ígéretes valami. Még véletlenül se jut eszembe, hogy végetért volna, hanem csak behunyom a szemem, és arra gondolok, hogy nálad vagyok, ülök az erkélyen, sötétedik már. Még éppen mosod a tányérokat, de mindjárt jössz, hogy rágyújtsunk, és közben egy pohár tea mellett beszélgessünk, vagy hallgassuk az esti csendet… Kicsivel később pedig a dévédé menüjét kapcsolgatom a szobában, mindjárt valami filmet nézünk, te még a fürdőben vagy, de már hallom is, hogy nemsokára jössz… És tudom, hogy még a film után beszélgetünk, nevetünk együtt, alszunk, és melletted ébredek reggel, és tudom, hogy minden napom ilyen mámorító, csodákkal teli lesz, amit veled töltök.

Aztán kicsit megdörgölöm a szemem és észreveszem, hogy most egyedül vagyok… De nem leszek szomorú, hanem egyre nagyobb erőt érzek magamban, mert látom a jövőt, és olyan bizonyosságtól duzzad a mellkasom, amely nem ismer semmilyen kételyt.

„A sötétség ideje véget ért, és kezdetét vette a Fény...” – mondtad, és a harang megkondult.